Rabbik, beszélgetések és befogadás [Fritz Zsuzsa]
Budapest @ 2016. szeptember 30. péntek 17:10

„Az én rabbim”. Anyukám halála után mondtam ki először ezt a mondatot. Egy olyan rabbit illetett, aki barátból ért számomra rabbivá azokban a napokban, az empátiája, a támogatása és a mellettem levése okán.

Azóta már többször mondtam ugyanezt, egyre nagyobb meggyőződéssel.

Fura dolog ez. Nem gondoltam volna történetünk kezdetén, hogy lesz egyszer rabbim és hogy ő lesz az.

Az is fura, ahogy folyamatosan változik kapcsolatom a hagyománnyal, ahogy egyre individuálisabbá, egyedibbé alakul a tudásban a viszony.

Régebben, amikor fiatalabb voltam, illeszkedtem, viselkedtem s bár kialakítottam vallási rutinjaimat, fontos volt az is, hogyan látnak mások.

Már sokkal fontosabb, hogyan látom én magam, ott belül, hogy jelent-e bármit is, amit mondok, csinálok.

Ezért kezdtem megváltoztatni bevett szokásaimat a főima közben, s az előreírt évszázados szavak helyett képzeletemben odacitálni magam mögé elődeimet, családomat, barátaimat, kollégáimat. Az embereket, akik fontosak nekem, akik támogatnak, a közösséget, amihez tartozom.

Változom hát s ezzel együtt egyre erősebben támad az igény, hogy változtassak is.

De nehéz. Mert sokszor rigidek a korlátok és érthetetlenek. Mert a bejáratott utak nagyon mélyen barázdáltak.

Mert sokszor megnyugvás van a régi jól bevált rutinban.



Mert még én is néha elhiszem, hogy úgy van jól, ahogy mindig is volt. Mintha nem egy olyan hagyomány része lennék, ahol a Szentély lerombolása után azért élte túl a zsidóság, mert voltak bátor vezetői, akik változtatni tudtak. Nemcsak kicsit. Teljesen. Radikálisan. Tudták, a túléléshez nem elég módosítgatni, ímmel-ámmal változtatgatni dolgokat.
 
Új út kell, új vezetés, új attitűd.
 
Mert még én is azt gondolom néha, hogy az igaz válasz az égben van.

Annak ellenére, hogy tudom, még az Örökkévaló is boldogan nevetgélt, amikor a fiai a csodák ellenében autoritásukra hivatkoztak, mondván: „Nem az égben van!”, azaz a kinyilatkoztatással egyben a felelősség és feladat is járt, hogy újra és újra alkalmazzuk a törvényt az újabb és újabb kihívások fényében. Így tudott a hagyomány folyamatosan változó és egyben állandóan értéket adó alap lenni az egymás után sorakozó nemzedékek számára.

Így tudott a „zsidó vagyok” kifejezés eggyé válni azzal, hogy egy folyamatos beszélgetés részese vagyok arról, hogy kik is vagyunk mi?

Ez a beszélgetés, ami néha vita, néha nagyon szenvedélyes vita, de mindenképpen több ember interakciója ez az, ami folyamatosan arra inspirál, hogy zsidó legyek. Mert kihívás. Mert nem lehet egyedül csinálni. Mert változik. Állandóan.

Tizenhat évesen az édesapám után maradt űrben egyszer csak belesodródtam ebbe a beszélgetésbe, ami azóta sem hagy nyugodni. Nagyon sok kérdésem lett és nagyon sok választ kaptam, találtam meg vagy keresek még ma is. És nagyon sok beszélgetőtársam lett.

Ezért is fontos számomra a befogadni tudás. Hiszen beszélgetni mindenkivel lehet.

Lehet, hogy nem értünk egyet, lehet, hogy nem leszünk barátok, de beszélgetni, azt tudunk. Ezért is van, hogy a nagyünnepi liturgia egyik legmeghatóbb pillanata számomra a Kol Nidré.

Nem a dallama, a sok ember, a fennköltség, hanem a titok miatt. A Kol Nidré pillanatában ott áll velünk több nemzedéknyi zsidó, akiket arra kényszerítettek, hogy kiszálljanak ebből a beszélgetésből. Megfélemlítettek. Elkergettek. Egyszerűen kizártak.

Azokban a percekben ott, a Kol Nidré pillanatában befogadjuk őket. Ott állnak az oszlop mellett, nézik a cipőjüket, zavarban  vannak, jobbra – balra pillantgatnak, nem ismerik a körülöttük lévőket, nem értik az ima nyelvét sem már talán, de egyet biztosan kell érezniük. Hogy most, ha rövid időre is, de közöttünk vannak. Befogadtuk őket. Ez a kötelességünk. Az év legfélelmesebb napjának előestéjén az egyik legfőbb feladatunk nem más: a befogadás. Az elfogadás. A nyitva hagyott kiskapu.

 

Szeretek befogadni. Szeretem, ha mindenki bennfentesnek érezheti magát. Attól lesz színes és érdekes a beszélgetés. Attól lesznek a nézőpontok izgalmasan különbözőek és változatosak. És néha persze idegesítőek is vagy kicsit félelmetesek.

De ha maradunk a beszélgetésnél, ha ütköztetünk, vitázunk, nagy baj nem lehet. Sőt még az is megtörténhet, hogy megismerjük egymást jobban. És esetleg megszeretjük.

Beszélgessünk hát. Sokat. Hagyjuk, hogy változzanak a vélemények, hagyjuk, hogy változhassunk mi is az úton. Erre tanít a hagyományunk is.

Kívánom, hogy 5777-ben legyen nagyon sok beszélgetés, színek, nézőpontok és szeretet.

Dumára fel!

Mézédes, almás, kerek kalácsos új évre írattassatok be!

 

 

 

 

 

                

Nyomtatási kép