Jelenlét és hiány, emlékezés és felejtés [Fritz Zsuzsa]
Budapest @ 2017. március 10. péntek 17:10
 

Őszinte vallomást teszek. Hiú ember vagyok. Minden lehetséges tükörben megnézem magam, sokszor még a kirakatok előtt elmenve is oldalra pillantok, hogy megnézzem, meg vagyok-e elégedve a látvánnyal. Szeretek szép ruhákat vásárolni és hordani.  

Ezért elégedettséggel kellene, hogy eltöltsön ez a heti szakasz, amit a sors, vagy az Örökkévaló, mindenki válasszon kedve szerint, kisorsolt számomra.  
Hiszen a Tecávé hetiszakasz egyik hosszú részében nem esik másról szó, mint a főpapi öltözékről. Egy ősi divatbemutató résztvevői vagyunk, a kommentátor vagy MC azt harsogja a mikrofonba, hogy íme: „a főpapi öltözék jelenik meg előttünk teljes pompájában, anyagaiban, színeiben, részleteiben lenyűgöző.” A tömeg tapsol, vonul Áron ebben a minden részletében kidolgozott szimbolikájú outfitban, a mellvérttel, fejdísszel, urimmal és tumimmal.  



Jó, és? Mit jelent nekünk mindez ma? Mit kezdjünk vele egy Szentély utáni időszakban, Gucci, Náray Tamas, Chanel korszakában? Lenyűgöz-e még minket mindez? Nem felesleges hívságok ezek, nem a tartalomra kellene koncentrálni? 
Az értékekre?
 
És akkor eszembe jut pár egymástól látszólag teljesen különböző dolog: 
Eszembe jut, hogy miközben Áron végiglejt a kifutón, már készülnek a függöny mögött Eszter könyvének szereplői, próbálgatják a jelmezeiket, mely jelmezek majd oly zseniális módon segítenek nekik elkendőzni, hogy kik is ők, így segítve a purimi dramaturgiát, a katarzist és a lelepleződést.  
Eszembe jut, hogy ebből a szakaszból egyedülálló módon teljes mértékben hiányzik Mózes. Állítólag az ő kérésére. Eszembe jut, hogy nem csak hogy Mózes hiányzik, de azt is meg fogjuk hallgatni holnap, ahogy az Örökkévaló megparancsolja egy teljes nép emlékének kitörlését. A párását záchor az egyik legtorokszorítóbb parancs egy liberális gondolkodó számára. A bosszú parancsa. 
Képzeletemben itt állok egy kör közepén és szédítő gyorsasággal mennek körbe- körbe a szereplők: Mózes es Áron, Eszter, Mordecháj, Hámán, Áhásvéros és persze minden egyes kiirtandó Ámálekita is... 

 
Hogy tudok rendet tenni ebben a kavalkádban? 
Van-e kapcsolat, összefűző erő? Vagy csak véletlen az egybeesés? 
Öltözékek, jelmezek, identitás, emlékezet, jelenlét és hiány... 
Milyen szép is ez... Kezd összeállni a kép. 

 
A nagy személyiségpróba szakaszába léptünk. Egy látszólag unalmasabbnál is unalmasabb, spirituális tartalmat első blikkre teljesen nélkülöző szakasz és a körítést adó szövegek egyszerűen pszichológiai alaptankönyvnek is beillenének arról, hogy kik vagyunk. 

A személyiség tesztje ez. És nem akármilyen. 

Hiszen ugyan nem a ruha teszi az embert, ezt tudjuk, de mégis, abban a pillanatban hogy Áron kilép a kifutóra ebben az öltözékben, ő a főpap. Mellvértjén az urim és a tumim, mely a döntésekben segít, a chosen, mely azt csillogja mindenki fele, hogy a törzsek a maguk színeivel egyenlő részben, egységben alkotják Izraelt. Es ki hiányzik mellőle? Mózes. Aki valamiért pont ebből a szakaszból mentette ki magát. A vezető, a kijelölt, a próféta nem akart volna ott lenni testvére életének egyik legfontosabb pillanatában? A papi beavatásban? Milyen dolog ez?  
Óriási. Alázatos. Szerény. Megható. Mózes, aki eddig a celebrity volt, a főember, a központi személy tudja mikor kell hátralepni. Mikor kell átadni a kifutót a testvérének. Mikor kell csendben asszisztálni ahhoz, hogy magára vegye fontos pozícióját főpapként. 
 
És a purimi szereplők mindegyike Eszter, Mordecháj, és Áhásvéros. Oly sokat változnak a történet során. Levetik jelmezeiket, vállalják önmagunkat, a küzdelmet, megtanulják, hogyan legyenek hűek saját magukhoz és értékeihez, hogy jelmezbe rejtőzés helyett szembe kell nézni a saját erőnkkel, esendőségünkkel,  gyengeségeinkkel. A kifutó elején még rejtőzködnek, a végére pedig mindegyikük leveszi álarcát és szembenéz önmagával. Belenéz abba a bizonyos tükörbe.  
 
Végül az Amalekiták. Talán a legnehezebb személyiségteszt számunkra, hogyan értjük a parancsot, egy teljes nép emléke kiirtásának a parancsát? Szembe tudunk-e nézni önmagunkkal? Ámálek számomra ugyancsak a személyiség próbája. Amikor az Örökkévaló azt mondja, hogy az emléke se maradjon ennek a népnek, mely arra vetemedett, hogy hátba támadja a szerencsétlen rabszolganépet, amint épp elgyötörten menetel a szolgaságból a szabadságba, hogy töröljük ki teljesen az emlékezetünkből, az jut eszembe, hogy ha azt mondjuk valakinek, ne gondoljon a sárga vízilóra, mire fog gondolni? Igen, a sárga vízilora. Ha azt mondod töröljem ki egy nép emlékét, szinte mintha azt mondanád, ne felejts! Ámálek szembesít bennünket a legrosszabb önmagunkkal, a kétkedő, rabszolga-lelkű mivoltunkkal, a gyenge, önmagát még nem ismerő, tárggyá silányított önmagunkkal. Ezt a zsidó tömeget támadta hátba Ámálek. Zsidó népi személyiségünk embrió- korában támadott meg minket, amikor meg nem volt kiforrott identitásunk, még nem néztünk tükörbe. Ámálek sikeresen befejezhette volna, amit Egyiptom elkezdett.  

Mert nem volt öntudatunk, identitásunk, integritásunk... mert még nem tudtuk az értékeinket. Ezért kell hát nem emlékezve emlékeznünk. Egy parancsra elfelejtenünk az emlékezést, hogy emlékezve felejtsünk. Azért, hogy örökre megjegyezzük hosszú generációkra: túlélésünknek egy záloga lehet, ha tudjuk, értjük, vállaljuk, hogy kik vagyunk, ha bátran belenézünk a tükörbe és mosolyogva vesszük tudomásul, hogy ma is szépen, csinosan, „zsidónak öltöztünk”. 

 

 

 

Nyomtatási kép