h k sze cs p szo v
26
27
28
29
30
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
3
4
5
6

Médiapartner:

 

JDC-MAZS Alapítvány:

 

Szomorkás, de reményteli drámajáték a szabadságról
[Fritz Zsuzsa]
Budapest @ 2017. április 10. hétfő 11:33
 

Rabszolga voltam Egyiptomban.
Átvettem a Tórát a Szinái hegynél.
Józsuéval és Élijáhuval átkeltem a Jordánon.
Elfoglaltam Jeruzsálemet Dáviddal, száműzetésbe
mentem Cidkijáhuval, és nem felejtettem Babilon vizeinél ülve.
Amikor az Örökkévaló visszahozta Cion foglyait, együtt álmodoztam építőivel.
Harcoltam a rómaiak ellen és kiűztek Spanyolországból.
A máglyához kötöztek Mainzban. Jemenben
Tórát tanultam és elvesztettem a családomat Kisinyevben.
Elégettek Treblinkában, fellázadtam Varsóban, kivándoroltam Izraelbe, az
országba ahonnan száműzettem, ahol születtem, ahonnan jöttem, s ahová visszatérek.(…) 
 
Bolygó zsidó vagyok. Az emlékek köpenyével a vállamon, és a remény botjával
a kezemben, itt állok az idő hatalmas útkereszteződésénél, a huszadik század végén.
Tudom, honnan jöttem, és reménnyel megérzésekkel telve, megkísérlek rájönni hová tartok.
(részlet Ezer Weizman beszédéből 1996. január 16-án a Bundesrat és a Bundestag előtt Németországban)

 

Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magát,
mintha ő maga vonult volna ki Egyiptomból.
(Pészah Hágádá)

Úgy tűnik, zsidónak lenni egy hatalmas drámajáték. Mintha megfelelő képzelőerő nélkül nem is lehetne úgy igazán ezt a hagyományt átélni. Itt vagyunk hát Pészah, a szabadságünnep küszöbén, s ahhoz, hogy megfelelő tisztelettel ünnepelhessek, sok-sok képet kell alkotnom, empátiát kell gyakorolnom, úgy kell, hogy érezzem, mintha én magam vonulnék ott a zsidók között, ki Egyiptomból, ki a szolgaságból, egy állítólagos, számomra még ismeretlen szabadság nevű dolog felé. Mózes kiadta az ukázt, gyorsan, késlekedés nélkül kell cselekednem, ezt meg azt, azután a félig sült pitával a csomagomban futólépésben kisietni innen, ami az ismert rosszat jelentette, valamilyen, ha nem is kellemes, de mégis megszokott otthonféleséget. 
 


Hajrá empátia. Mit is érzek akkor most? Félelmet? Örömet? Felszabadultságot? Kíváncsiságot?  
 
Mit látok magam előtt, mint célt?  
 
Látom-e az Ígéret Földjét vagy már nem is tudom, hogy valaha megígérték nekünk, nekem? Látok-e gazdagságot, palotákat? Látok-e célt? Van-e vízióm? Látom-e a szerepemet mindebben? Tudom-e, hogy mi lesz a feladatom azon kívül, hogy kisietek innen nagyon gyorsan?  
 
Értem-e a szabadságot? Beszélem-e a nyelvét? 
 
Nem is olyan nehéz ez a szerepjáték, mint gondoltam volna.  
 
Hiszen átéltem mindezt. Részese voltam a kisietésnek és részese a részegítő boldogságérzésnek utána. Ott voltam a történelem útkereszteződésénél. Éreztem a sorsváltó szerepemet. De nem sokáig. Mert hamarosan jöttek a kijózanító akadályok, népem hálátlansága, értetlensége arról, hogy mit is jelent szabadnak lenni.
S mi kevesek, akik emlékeztünk és emlékezünk a mai napig, hogy mit jelentett elnyomásban élni, szabadságvesztésben tölteni éveinket, hogy milyen volt boldogan és reményekkel telve átlépni Egyiptom határát, részese lenni a határbontó tömegnek, mi, akik aktív részesei lettünk az új törvények megszületésének s átvételének,
mi,
akik akartuk és
akarjuk ezt a mai napig…
mi most csak nézünk és nem értjük, mi történik.
Nézzük a körülöttünk lévő szabad világ beszűkülését, a törvény szó ízének keserűvé válását, a részegítő szabadság helyébe lépő „szabaduljunk innen” érzését. Keressük, kutatjuk Mózest vagy egy hozzá hasonló vezetőt, teremtsen végre rendet, emlékeztessen, mint annak idején tette annyiszor, emlékeztessen, hogy rabszolgák voltunk, emlékeztessen, hogy tudjuk, hogy zsigereinkben emlékezzünk végre arra, honnan jutottunk el ide. 
 

De a körülöttünk lévő tömeg eloszlott. Kevesen maradtunk. Kevesen azok, akik még emlékeznek. Akik még tudják, hogy mi a cél. És már ők sem boldogok, hanem félnek. Félnek, hogy a végén teljesen egyedül maradnak. És nem marad más út, mint a visszatérés a nem létező, de elkeseredésünkben elképzelt egyiptomi húsosfazekakhoz.
 
A képhez, amit belemostak az agyunkba arról, hogy milyen is volt azelőtt, mielőtt a remény és a boldogság megrészegített bennünket. Hogy már ne is tudjuk, ne érezzük, melyik volt jobb. Csak enni és inni akarjunk, bódulatban, irányítva, szinte hipnotizált állapotban egy elképzelt szabadosságban. Aminek semmi köze a szabadsághoz. 
 
A pészahi hágádá, a szabadság kézikönyve négy gyermekről szól. 
 
A bölcsről, a gonoszról, az együgyűről és arról, amelyik kérdezni sem tud.  
 
Mi, akik még a szolgaságban születtünk, végignéztük, hogyan felejtődött el a bölcsesség arról, mit jelent szabad világot teremteni, hogyan válik a hatalom és a vagyonfelhalmozás a szabadság helyetti cél, s hogyan nő fel egy új nemzedék, aki már csak ezt látja. Ők már kevéssé értik a szabadság mibenlétét és értékét, s az ő gyermekeik már a megfelelő kérdéseket sem tudják feltenni. 
 
De most tavasz van. És Pészah, szabadságunk ideje. Felcsillan hát a remény. A remény, hogy miközben minden zsidó tapasztalatunkat az asztalra téve a szabadságról és a törvényekről átéljük és átéletjük a határbontó erőt, gyermekeink, az új nemzedék elég erőt és bölcsességet merít majd ebből, hogy ne adja fel szabadságvágyát és az azért való folymatos kűzdelmet. 
Ennyi a remény és ez nem is kevés. 
 
Szabadsággal és bölcsességgel teli boldog és kóser Pészahot mindenkinek!
 
 

 

Nyomtatási kép
 

 

 

Szomorkás, de reményteli drámajáték a szabadságról
[Fritz Zsuzsa]