h k sze cs p szo v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
3
4

 

 

 
5779. évi zsidó naptár
 
2019. augusztus 11.
Tisá beáv, az I. és a II. Szentély pusztulásának emlék- és böjtnapja

 

„Függetlennek kell lenni minden ostobaságtól”
Rangos beszélgetések – Vekerdy Tamás, 2019. február 21.
Budapest @ 2019. február 28. csütörtök 14:49 - Kanicsár Ádám András


A február 22-i Rangos esten két út közül választhattak az érdeklődők: lehetett a téma az oktatáspolitika reménytelensége, vagy az, hogy mit is kezdjünk az életünkkel. Mivel két túl jó topikról van szó, Vekerdytől pedig bármit szívesen hallgat az ember, a végeredmény borítékolható volt: a szavazás döntetlen lett. Így hát kicsit beszéltünk mindkettőről.

Egyik sem a legvidámabb téma. Az egész estén lehetett volna szomorúan ülni és siratni az oktatási rendszert, vagy borzongani azon, hogy a modern állapotok mit is tesznek a felnőttekkel. Ám Vekerdy humora és vidámsága miatt mégsem esett senki se kétségbe a jövőt illetően. És amíg vannak Vekerdy féle gondolkodók, minden bizonnyal nem is kell.

 
„Idegenkedem a pszichológiai szakkifejezésektől!”

– nyitotta meg a beszélgetést a pszichológus, mikor Rangos felvetette az első, könnyednek nem nevezhető témát: a gyerekeket és felnőtteket is érintő szorongást. Vekerdy nem is komoly pszichológiával kezdte a magyarázatát: inkább filozófiával, melyből kiderült, hogy az istenekről már úgy gondoljuk, hogy bennünk élnek és a tudatalattinkból kísértenek.

 
És azt üzenik, hogy legyünk, akik valójában vagyunk – ha pedig nem engedelmeskedünk nekik, szorongani fogunk. Bár a közönség egy része a gyors spirituális utazástól kicsit lehet megijedt, ám hamarosan a filozófia értelmet nyert. Erre épült ugyanis a következő téma: a szülők. Hiszen ha a gyerekekben is tombolnak ezek az istenek, illetve a belső, lázadó hangok, számukra kik lehetnek a visszatartó erők, ha nem a felnőttek?

Vekerdy szerint két szülőről beszélhetünk. Az egyik szülő magatartása pont a magyar közoktatás útját követi: legyél az, akivé én akarlak alakítani. „Ez katasztrófa!” – véleményezi – „Megtörés és depresszió!” A másik szülő viszont képes bevallani, hogy ő maga sem tudja, kicsoda a gyermeke. Éppen ezért hagyja, hogy a gyerek felfedezze magát. És pont erre az attitűdre nem képes a magyar pedagógia – teszi hozzá Vekerdy, megkezdve az este első komolyabb kitekintését az oktatáspolitika irányába. Ha valaki az iskolában nem úgy viselkedik, mint a többség, az már problémát jelent: „Nagyon okos kisfiú, de nem akar festeni. Ez borzalmas! Mindenkinek ugyanúgy kéne festenie. De miért?” A zsenik sokszor nem passzoltak be a bizonyos mintákba. Picasso sem tudott megtanulni az elemiben olvasni. „Picasso ma a magyar szakemberek szerint értelmi fogyatékos lenne. De nem volt az. Zseni volt, óriási kézügyességgel – mégsem tudott írni.” – magyarázza – „Az az alapvető gondolat, hogy mindenki egyforma és egyformán kell cselekednie. Ez maga a téboly.”
 
Ám nem felfogás kérdése kellene legyen, hogy a gyereket hagyjuk önállóan érvényesülni. Hanem ez lenne a természetes.

„A gyerek őskonzervatív.” – mondja Vekerdy. Ha egy kinyúlt pulóvert akar felvenni, vegye fel. Megszólják miatta az óvónők? Az kit érdekel?
 
Ám másban is sokat rontanak a mai szülők. Például lerombolják a gyerek önbizalmát – „Az önbecsülés fontos dolog lenne, de nincs megfelelő módon ápolva.” A rombolásban pedig leginkább az apák a jók. Ha egy gyerek segíteni akar, az alapvető reakció sokszor az, hogy „Ez neked nem fog menni.” Holott természetesnek kéne venni, ha valaki valamiben, amit először csinál, ügyetlen. Ha a kicsi először mosogat, nem szabad, hogy baj legyen, ha eltörik a tányér. Ha pedig ebből egy szülő mégis problémát csinál, ne csodálkozzon, ha később parancsra nem fog elmosogatni a gyerek.
 
 
Vekerdy, miközben példák sokaságával magyarázta a gyerekek működését, fontos tételeket tanított meg a közönség soraiban ülő felnőtteknek, és megannyi gyakorló szülőnek. Az egyik legfontosabb lecke az őszinteség fontossága volt. Egy szülőnek mindenről beszélnie kell és nem szabad semmit sem eltitkolnia: „Egy gyerek mindent tud. Nyitott család kell és nyitott társadalom.” Ha mégis titkolózunk, borzalmas helyzetet teremtünk: a gyerek érezni fogja, hogy tud valamit, de nem lesz benne biztos, hogy pontosan milyen tudást is birtokol. És pont ez okozhatja a szorongást. „Ha bármikor, bármiről lehet beszélni, az jó.” – foglalja össze a pszichológus. „Ám nem mindenképpen úgy kell hatnia a szülőnek a gyerekre, hogy az feltétlenül rajzoljon vagy fessen!” – kanyarodunk vissza az iskolai elvárásokhoz, amik könnyen válhatnak szülői elvárássá is – hibásan.

„Miért kéne első végére megtanulni mindenkinek olvasni?” – teszi fel a kérdést a pszichológus – „Ezt hülye bürokraták találták ki egy büdös irodában, akik sose láttak gyereket. Van rá négy éved, ez alatt tanítsd meg írni és olvasni, és néha menjetek ki énekelni a patakhoz.” Sok-sok kisebb kanyar után végül végérvényesen és szenvedélyesen térünk át a magyar közoktatási rendszer boncolására.

Vekerdy a beszélgetésen volt filozófus, pszichológus, most pedig kicsit a történész szerepét veszi fel. Szerinte régen jó volt a magyar iskola, leginkább 1945 előtt. Majd minden elromlott.
„Ordítani tudnék.” – mondja, mikor elkezd visszagondolni ezekre a boldogabb, békésebb időkre, mikor még bárki továbbtanulhatott és az oktatás során a maga önálló természetesen módjával válogatódott ki az a tömeg, akinek valóban volt igénye az egyetemi képzésre és tudta is teljesíteni annak követelményeit. Ám a rendszer ezután sokat romlott. Az utolsó boldog időszak a rendszerváltás után jött, mikor a nagyobb városokban megjelenhettek alternatív iskolák és pedagógiai módszerek. Ám utána ismét lejtő következett:
„Ezt tovább lehetett rontani. És meg is tették.” A mini történelemleckében kiemeli Klebelsberg Kuno nevét. Bár a mai KLIK az ő nevét viseli, a leszármazottak mindent megtettek, hogy mindez ne így legyen. Klebelsberg egyetemet is alapított, azt akarta, hogy minél több ember járjon gimnáziumba és vegyen részt a felsőoktatásban. Nyílt oktatási rendszert akart, nem pedig olyan zártat, amilyen ma Magyarországon létezik. Gyorsan az felsőoktatás témájánál találtuk magunkat, hogy ismét a felnőttek kerüljenek a középpontba. A tömeges egyetemre járás Rangos szerint ma is számos szinten jelen van, hiszen jellemző, hogy a mai fiatalok a húszas éveikben váltogatják a szakjaikat és még a harmincas éveikben is egyetemre járnak. „Végtelenített tömegben vannak az örök iskolába járók.” – mondja Rangos.
 
 
Vekerdynél pedig itt igazolódik be egy régóta bujkáló, kellemes érzés: miszerint ő valóban mindenki felé megértéssel fordul:
„Az új generáció úgy érzi, hogy a foglalkozás egy maszk, ami az ember arcára forr és megáll az ember személyiségének a fejlődése. Az ember nem lehet az, aki. Ezért ma a fiatalság óriási varga betűkön át keresi, hogy mi is legyen. Ha békén hagyják, meg is találja.”
– magyarázza, hozzátéve, hogy alapvetően ma, bár az olyan biológiai folyamatok, mint a menstruáció előbb jelentkeznek, maga az ember később érik meg – „Ma a kamaszkor a 20 éves kor.” A felnőtteknél persze más problémák is állandóak. Önbizalomban ők sem dúskálnak. „Sokan hülyének érzik magukat a munkahelyükön. Ezt nem szabad hagyni.” – mondja a pszichológus. Ám az önbizalomhiányt egymásban is fokozzák.

„Magyarországon folyton mindenki nevel és visszanevel.”

– világít rá. Gondoljunk csak bele: hányszor halljuk a nemtetsző hozzászólásokat: „Micsoda nevelés” vagy „Micsoda anya”. Ám sokszor a kritizálók is pont ugyanúgy cselekedtek, mint az, aki kritizál. Ám őket is megrótták miatta, így ők is követik ezt a mintát. De nem szabad.
„Függetlennek kell lenni minden ostobaságtól.” El kell felejteni a berögződött szabályokat. Ma már nem lehet senki tökéletes háziasszony, mivel nincs nagycsalád, vagy dada és takarító, aki segítsen.

Valóban sok minden változott a modern világban. Erről a modern világról pedig Vekerdynek meg is van véleménye. Ez már leginkább a nézői kérdésekből derült ki, a beszélgetés végén, ahol sokáig marasztalta a közönség a szakembert. „Nem mi élünk a kütyükkel, hanem a kütyük velünk.” – fogalmazza meg egyik problémáját egy néző kérdésére válaszolva, kitérve arra is, hogy ezek az eszközök nem csak a mi életünkre vannak rossz hatással, de a gyerekekre is, akiknek többé nincs szükségük arra, hogy elképzeljenek meséket, hiszen minden tálalva van vizuálisan. „A gyerek úgy megy óvodába, hogy nem tud játszani és mesét hallgatni.” De nem csak emiatt kell őket jobban távol tartani tőlük. Hanem azért is, hogy ők maguk ne legyenek függők. „Te kiteszed a kütyüt a tányér mellé? Kimész a szobából, ha csörög? Ne tedd, ez rettenetes. Ha te, a felnőtt engedsz ennek, a gyerek is fog.” – Zárja le az estét egy utolsó fontos tanulsággal.

Újra bizonyítva az egész este fejünk felett lebegő gondolatot: rengeteget kell tanulnunk még. Leginkább magunkról. De ezt nagyon jó volt megtudni.

Kanicsár Ádám András

 

 

 

 

További képek a beszélgetésről: 
www.facebook.com/pg/BalintHaz/photos/?tab=album&album_id=2175943185798557

Nyomtatási kép
 
 
 
 
 
 

Sorsok Háza - Rangos beszélgetések a Bálint Házban

Közzétette: Bálint Ház – 2018. október 4., csütörtök