h k sze cs p szo v
25
26
27
28
29
30
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
1
2
3
4
5

 

 

 
5779. évi zsidó naptár
 
2019. augusztus 11.
Tisá beáv, az I. és a II. Szentély pusztulásának emlék- és böjtnapja

 

"Mi valóban úgy képzeltük ezt a szalont, ahogy a régiek csinálták."

Budapest | szerző: Kanicsár Ádám András | 2019. augusztus 8. csütörtök 15:00
 

Szántó Eszter a tanítvány és Diószegi Endre – az Ady Endre Gimnázium legendás tanára, akit mindenki egyszerűen csak Diónak hív –, 2019 elején indította el a Bálint Irodalmi Szalont. Elvárások nem voltak, de terv és ötlet annál több: kíváncsiak voltak, hogy mennyire érdekli az embereket az irodalom és mekkora kedvvel mennek el a Bálint Házba, hogy ott beszéljenek róla. Kötetlenül, szabadon és nyitottan. Az ötlet működött, a siker óriási lett, szeptembertől jönnek is az új beszélgetések. Eszterrel és Dióval a kezdetekről, az eddigi élményekről és persze néhány jövőbeli tervről beszélgettünk.

 

Kanicsár Ádám András (Bálint Ház): Azt már a program leírásából lehet tudni, hogy jól ismeritek egymást. De honnan is pontosan?
 
Dió: Harminc éve ismerjük egymást Eszterrel.
 
Eszter: Az első osztálya voltunk Diószegi tanár úrnak.
 
 
KÁA: Honnan jött az Irodalmi Szalon ötlete?
 
Dió: Évtizedeken keresztül tartottunk sokféle helyen, sokféle előadást, 15 éven át a televízióban is az irodalomról, művekről, szerzőkről. Mindegyiknek az volt a célja, hogy népszerűsítse az irodalmat, mindegyik egyfajta kulturális misszió volt.  Évek hosszú sora óta foglalkozunk azzal, hogy ne csak iskolai környezetben, hanem máshol, másfajta közönségnek, másfajta érdeklődésű embereknek is beszéljünk az irodalomról. Hiszen nemcsak az iskolában olvasunk, hanem életünk végéig foglalkozunk szövegekkel, rengeteg könyvet olvasunk újra, és egészen másképpen gondolkodunk és beszélünk egy írásról 15-16 évesen, mint 40 vagy 50 évesen, sok izgalmas élettapasztalattal a hátunk mögött. 
 
A Szalon ötlete igazából az Ady Endre Gimnázium 30. születésnapja alkalmával fogalmazódott meg először. A már sok éve végzett diákoknak, akik közben persze felnőttek lettek, nosztalgia órákat szerveztünk. Gondoltuk, szívesen visszaülnek az iskolapadba és felidézik emlékeiket az iskoláról, tanórákról, bíztunk benne, hogy lelkesek lesznek, ha találkozhatnak tanáraikkal, osztályfőnökükkel. Az egy héten át minden délután futó program hihetetlenül sikeres volt. Nagyon sokan meglátogattak minket, kellemesen elbeszélgettünk. És Eszter is látta ezt a programot.
 
 
Eszter: Az az érdekes, hogy én be sem jutottam az órákra. Bementem az iskolába, teltház volt, én pedig későn regisztráltam. A mi osztálytermünkbe azért benéztem, és eszembe jutott, hogy milyen jó volt, mikor anno az irodalomórán beszélgettünk, és úgy éreztem, hogy biztos lenne erre érdeklődés.
 
Dió: Az irodalomról beszélgető vendégeinket nem feszélyezi a ”készültem” feleletkényszere, nincs vizsgakötelezettség, van viszont sok-sok gondolat, érzés az emberek fejében. Ezekről szívesen beszélnek, ennek adunk teret a Bálint Irodalmi Szalonban. Hisz akár veled is előfordulhatott már, hogy régen elolvastál valamit, ami nagyon nem tetszett, aztán valaki egyszer csak 10 év múlva a kezedbe nyomta, és rácsodálkoztál, hogy „hogy is volt ez, hogy ezt nem tudtam elolvasni régen, mikor micsoda gondolatok vannak benne”. Változik a gondolkodásunk és változik körülöttünk a világ is. Időnként pedig a figyelmünk homlokterébe kerülnek olyan szövegek, amiket simán átléptünk, mert iskolás korunkban nem az olvasást tekintettük legelső szabadidős foglalkozásnak, vagy mert akkor egyszerűen nehéz volt elolvasni egy szöveget.
 
KÁA: Szóval, Eszter, nem jutottál be a nosztalgia órákra túljelentkezés miatt, amit tökéletes meg is értek már ennyi beszélgetés után is, a tanár urat élmény hallgatni. De utána hogyan terveztétek meg ezeket az alkalmakat a Bálint Házas estékre?
 
Eszter: Az Örkény könyvesboltban voltak előadások a Kossuth kiadó Életre szóló olvasmányok című sorozatáról, amiket Dió tartott. Ott nem pont azt csinálta, amit itt, mert ott mindig egy konkrét könyvről volt szó. De szerettem oda járni, kevesen voltunk, de tényleg tudtunk beszélgetni, nem csak ültünk és hallgattuk, hogy Dió beszél nekünk. Elkezdtem gondolkodni egy hasonló programon. Azt reméltem, hogy vannak emberek, akiket érdekel az irodalom és nemcsak előadást szeretnek hallgatni, hanem van véleményük, szeretnek beszélgetni, vitatkozni. 
 
Hosszú folyamat volt, eltelt egy év, nyár lett, egy alkalommal megkérdeztem Fritz Zsuzsit [a Bálint Ház igazgatóját – a szerk], hogy mit szólna az ötletemhez. Ismerte ő is Diót, jóban vannak. Nagyon tetszett neki, gyakorlatilag azonnal igent mondott. Onnan már „csak” a részleteket kellett megbeszélnünk, és idén januárban aztán Adyval kezdtünk.
 
 
KÁA: Hogyan alakították ki a koncepciót?
 
Dió: Az első öt találkozót egyfajta próbaidőszaknak fogtuk fel, mikor próbálgattuk, hogy mi az, amiről jól tudunk beszélgetni. Nem tudtuk, hogy milyen közönség látogat majd meg minket... Arra gondoltunk, hogy olyan témákkal jövünk elő az első félévben, ami idecsalogatja az embereket. Januárban rengeteg Ady megemlékezésen voltunk már túl, évforduló is volt, kézenfekvő és illő, hogy elsőként  Ady életművével foglalkozzunk.
 
KÁA: Mekkora volt a siker?
 
Eszter: Egészen meglepődtünk. Reméltük, hogy akik a Bálint Házba járnak, szeretik az irodalmat, de egyszerűen nem tudtuk felmérni és felbecsülni, hogy hányan lesznek érdeklődők. Végül láttuk, hogy több generáció  is képviseltette magát már az első alkalommal.
 
Dió: Diákok, középkorú felnőttek és idősebb emberek... Kellemes vitahelyzet alakult ki. Generációk beszéltek egymáshoz. fiatal itt nem azt érzi, hogy egy tanár megint elmondta, hogy hogyan kell olvasni ezt a szöveget, és ha ő nem úgy olvassa, akkor „kap egy egyest”.  
 
Eszter: És ez volt a célunk. Nagyon jó visszajelzés volt az is, mikor az Ady nap kapcsán elmondta egy házaspár, hogy miután hazamentek, verseket olvastak egymásnak, amit már húsz éve nem tettek meg. Azt akarjuk, hogy ez történjen: hogy menjen haza az emberekkel az irodalom és az olvasás szeretete. A Shakespeare-esten levetítettünk egy részletet Baz Luhrmann Rómeó és Júlia feldolgozásáról, amit aztán egy idősebb hölgy meg is akart nézni otthon. Érdeklődött egy film iránt, eddig csak a Zeffirellit látta, az új feldolgozás nem is nagyon tetszett neki, pontosabban a bejátszott jelenet. De a beszélgetés, amibe a filmvetítés torkollott, meggyőzte, felkeltette az érdeklődését. Nagy pillanat volt!
 
KÁA: Azt már tudjuk, hogy kezdésnek miért pont Adyt választották. De hogyan alakult ki a többi este témája?
 
Dió: Úgy terveztük, hogy az első évad legyen sokféle. Ez egy programsorozat, de az témák eléggé eltértek egymástól. Az elsőben egy szerző volt a középpontban, majd rendeztünk egy Budapest témájú estet, ahol azt vizsgáltuk, hogy milyen élet volt itt a XVIII-ik századtól nagyjából a XX-ik század elejéig. Sok szerzőről, sok izgalmas anekdota hangzott el, a vendégek is hoztak bőven.
 
Egy kicsit építészeti, település-szerkezeti, vallási, etnikai és nyelvhasználati szempontból is ránéztünk a városra. A kultúrkör határterületén belül voltunk, de kicsit tágítani akartunk. Nagyon jó volt, ahogy az emberek térképeket böngésztek és furcsa épületeket láthattak, például a mai Nyugati pályaudvar helyén, ahol a Pesti Indóházból először gördült ki vonat és jutott el Vácig. Ez egy olyan korszaka a mi civilizáció- és  várostörténetnek is, ami ugrásszerű fejlődéssel járt, és annak mindig volt egy kulturális apportja. Időnként tettünk kitekintést, hogy ez hogyan jelent meg az irodalomban. Aztán szerveztünk egy olyan programot is, ami kifejezetten a századelő kávéházi irodalmára és a kávéházakra fókuszált.
 
 
Eszter: És volt egy modern témánk is, hogy mi lett volna, ha Shakespeare korában lett volna mobiltelefon...Azt próbáltuk boncolgatni, hogy mi lett volna, ha a drámában a szereplőknek rendelkezésre áll a modern technika, fel tudták volna hívni egymást vagy legalább egy üzenetet tudtak volna küldeni. Megváltoztatta volna-e a katarzist, amire a nyilvánvaló válasz az, hogy igen, de akkor meg az a kérdés, hogy hogyan alakult volna a történet. És fordítva: manapság is történnek drámák, de vajon hogy lett volna egy mai történet Shakespeare korában.  
 
KÁA: Akkor ez messze nem egy irodalmi est. Várostörténet, társadalomtörténet...
 
Dió: ...Kultúrtörténet... Mi valóban úgy képzeltük ezt a szalont, ahogy a régiek csinálták. Összeülnek emberek, akik szívesen beszélgetnek különböző témákról. És mert sokfélék vagyunk, különféle témákban vagyunk jártasak és különböző dolgokat szeretünk. Ezekről érdemes beszélgetni és természetesen minden témához kapcsolódik valamilyen irodalmi mű is.
 
KÁA: Viták is ki szoktak alakulni?
 
Dió: Az a legjobb része a szalonéletnek. Mert ekkor éled újjá az irodalom, nem a „Holt költők társaságát” idézgetjük, hanem a bennünk élő irodalmi élmény, hangulat fogalmazódik meg egy-egy beszélgetőtársunknál, és akkor elkezdünk beszélni erről közösen.
 
Eszter: A kávéházas alkalmon pedig játszottunk szójátékot is, amit Karinthy játszott Kosztolányival. 
 
KÁA: Elmondhatjuk, hogy kialakult egy közösség az előadások alatt? Vagy nagyon változó a közeg?
 
Eszter: Van, aki visszajön. De mindig vannak újabb arcok is.
 
Dió: Tízenöt-húsz ember mindegyiken itt volt eddig, talán kicsit több is. De nem az a cél hogy nagy legyen a tömeg, mi azokat várjuk, akik szívesen eljönnek. Kíváncsiak voltunk, hogy van-e erre igény, és vannak-e emberek, akik szívesen eljönnek. És azt láttuk, hogy van, így szeptembertől folytatjuk.
 
Eszter: Eddig mindig pont annyi ember jött el, akikkel még lehet párbeszédet folytatni.
 
 
KÁA: De azért vártok még több embert, ugye?
 
Eszter: Persze, abszolút. Minden érdeklődőt várunk, aki szívesen megosztja gondolatait, érzéseit másokkal.  
 
Dió: És mi azokkal is nagyon együtt tudunk érezni, akik hallgatnak. Őket is szívesen látjuk.
 
Eszter: Nálunk nincs olyan szabály, hogy aki ide belép, annak kötelező beszélnie. Ha valaki ül és hallgat, az is jó. De ha valakinek ötlete vagy gondolata van, és azt hozzáteszi, azzal mindannyian épülünk. Ez nagyon fontos nekünk. 
 
KÁA: Eddig egy nagyon dinamikus program részleteit tudtam meg. De gondolom, sokan jönnek a tanár úr miatt is.
 
Eszter: Biztosan.
 
Dió: Bár ezért nem lehet ötöst kapni, ha valaki idejön.  De valóban, az osztályomból is mindig jelen vannak néhányan, hiszen humán tagozatos csoport osztályfőnöke vagyok, ez természetes, sok más kulturális rendezvényen is ott vannak. 
 
KÁA: A programnak a Bálint Ház ad otthont. A zsidóság kérdése mennyire fontos, hogy előkerüljön a program során? 
 
Dió: Előkerül. A budapesti témában különösen fontos volt. De azt sem akartuk, hogy csak ez legyen a fő témánk, ahogy azt sem, hogy szóba se kerüljön. Megpróbáltunk egy arányt tartani. Hiszen ha magyar vagy világirodalmi szerzők kerülnek terítékre, szeretnénk a művekre, a művek befogadására helyezni a hangsúlyt. Inkább az érdekes probléma izgat minket, ami sokakat foglalkoztat. 
 
KÁA: A következő évadra vannak már tervek?
 
Dió: Szeretnénk kinyitni egy ablakot Rejtő Jenőre, szeretnénk ismét drámákkal foglalkozni, Molnár Ferenccel, és szeretnénk Karinthy Frigyesről is beszélgetni a humor kapcsán. A szeptember és december közti időszakra tíz címünk van már, ezt megpróbáljuk ötre rádukálni. Ami marad, az pedig mehet majd a januártól májusig tartó szakaszra. Amire mind a ketten, emellett a Bálint Ház kreatív stábja (Somogyi Zsófi, Lantai Dávid és Fritz Zsuzsi) rábólintunk , hogy jó témák, azokat meghagyjuk, és valahogy elhelyezzük a naptárban. 
 
Ha nem szeretnél lemaradni egy eseményről sem, kövesd a Bálint Irodalmi Szalon Facebook oldalát

 

Nyomtatási kép