h k sze cs p szo v
27
28
29
30
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

 

 

 
5780-81. évi zsidó naptár
 
2020. február 10.
Tu biSvát, a fák születésnapja

 
2020. Március 10.
Purim (Ádár 14.)


2020. Április 9.
Pészáh (Niszán 15.)


2020. Május 12.
Lag Báomer (Ijjár 18.)


2020. Május 29.
Sávuot (Sziván 6.)


2020. Július 30.
Tisá beÁv (Áv 9.)


2020. Szeptember 19.
Ros Hásáná (Tisri 1.)


2020. Szeptember 28.
Jom Kipur (Tisri 10.)


2020. Október 3.
Szukot (Tisri 15.)


2020. Október 11.
Szimhát Tóra (Tisri 23.)


2020. December 11-18.
Hanuka (Kiszlév 25.)

 

Csak a kapuig eljutni, hogy megpillanthassam végre…

(Jeles András: Auschwitz működik)

 

A Bálint Ház megszokott nagyterme helyett a sötétből egy homályosan derengő, csöppnyi tér tűnik elő – a nézőkkel egy térbe zártan jelennek meg az Emlékezőket megszemélyesítő színészek. A  gyászfehérrel bevont düledező asztalokkal, támaszkodó székekkel élesztett egykori polgári térbe betelepednek az egyforma fehér hálóba tekert emlékező lények. Perovics Zoltán díszlet helyett egy tökéletesen működő funkcionálisan zárt teret hozott létre, ahonnan nincs hová menni, melyben a derengő félhomály még élesebben mutat meg mindent, amit látnunk kell. A rendező minden hatásvadász elemet kiirtott az előadásból, az elibénk surranó emléklények egyneműekké váltak, közös sorsuk azonossá csupaszította őket.  Itt, a részvét csöndes terében a némaságból, eltűntségből kiemelkednek, hogy szóljanak hozzánk a múltból, hallgassa meg végre őket is valaki – hogy Hogyan is volt. Miként esett meg, hogy a zsidóként megjelölt embereket megölték, mialatt a többiek e kétségkívül kínos látványról elfordították a fejüket.

A rendező a Hogyant két síkon értelmezi. Egyfelől a megélés rítusát kínálja a néző számára: a szövegek arról szólnak a továbbélők szájából, hogy „oldották meg” a pusztításban résztvevők a ki nem mondható, a célt szóval nem nevesíthető szándékot. Másfelől a színház, önmaga tehetetlenségét mutatja meg kendőzetlenül: ezeket az irtóztató mondatokat nem lehet emberi hangon előadni, a befogadtatás lehetséges hogyanját teremti meg a csöppnyi térben. A megszólaló alakok olykor bizarr dalokban éneklik el a megtapasztaltat (gyönyörű népdalokban pl.), máskor népiesre torzított tájnyelvekben, alig érthető makogásban, sikításban – de legfőképpen elmozogják azt a tehetetlenséget, a mozdulatlanságra döbbenti nézőit az ellenkezőjével, ahogy állnak, és várják a végzetüket. A félelemtől kattogó szájú emlékező figurája az egyik legerősebb színházi gesztusa az előadásnak.

Akinek volt módja, bátorsága korábban Lanzmann 9 órás remekművét látni (hiszen magyar moziban nem adták), abba feltehetőleg beleimpregnálódtak azok a mondatok a halálgyárak működéséről, felépülésükről, az utolsó stációkról. A konkrét korról, Lanzmann sem szól, Jeles sem. Ahol tárggyá fokoznak le milliókat („fahasábot mondani helyettük, azt kellett mondani, mást nem”), és tűzre vetnek, nincs mit mondani – kimetszett elemeivel szembesülhetünk annak, miként valósult meg milliók történetének elenyészése; a semmibe. Lanzmann filmjének irtózatos mondatait dalolják, mozogják el Jeles színészei, egy valódi személyes történettel szembesítve a véglegesen megszüntetett történeteket. Egyre több figyelmet kérő jelenetekben egy párizsi diáklány naplója kel életre, gyönyörűen, kánonban felmondva – a gyanú, a valóságra ébredés lassú szimfóniája, egészen a tudomásul vételig. Egyetlen személyes sorsot kell a nézőnek végigkísérnie a tömegek emlékfoszlányainak keretei között – ez sem tesz kisebb terhet a néző vállára, de ellenpontozásként nagyon erős megoldás. Történetet csak tőle hallunk: időrendben tűnnek el egymás után az addig természetes közegének elemei, mint egy fordított puzzle, ahonnan elveszik a még élő felismerhető képből a kirakós elemeket, hogy végül a nemlétezés jéghideg űrje üzenje: ez vár terád is! Miközben az utolsó otthoni napokról ír, mi már látjuk az árnyakat a rámpa felé menetelve. Belőle időnként, még fel-felsikolt az emberi tiltakozás: „Hát hogyan lehet egy kétéves gyereket letartóztatni?”. Az idősíkokat is feloldja a rendező, a pusztítás univerzumának tükörcserepei bármikor és bárhol feltűnhetnek.

11, kivételes tehetségű kaposvári színinövendék (Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Fábián Szabolcs, Gonda Kata, Hajmási Dávid, Horváth Anna, Móga Piroska, Mózes András, Pallagi Melitta, Sodró Eliza, Szvetnyik Kata) vállalkozik a lehetetlenre, hogy megszóltassa az elmondhatatlant, amit Lanzmann legendás filmjében a szemtanúk, a gyilkosok, a halálgépezetet finomító mérnök, szomszédok, stb. jéghideg pontossággal elmondanak. Nem azt, hogy mi történt, mert azt többször is eléneklik gyönyörű szlávos asszonykórusban, hogy „hová tűnt az a rengeteg ember?”. Arctalan, vagy számunkra érthetőbben, a sorstalanságba zárt lények, éteri árnyalakok bújnak fel az emlékezés beszakadt pincéiből – és csak annyit kérnek a velük ez alkalommal közös térbe ültetett nézőiktől, hogy tudjunk róla, hogyan történt. Szilánkosan adagolva, a pusztulás kozmoszának széttöredezett elemeiből Jeles színházi kaleidoszkópja elénk teríti a XX. század botrányának teljességét. Az arctalan, nemtelen, sorstalan figurákból ezer hangon, a kulturális különbségeket érzékeltető, de mégis közös végzetű út fázisai vonják be a nézőt, hogy a gyászmunkához szükséges sors-azonossághoz vezető személyes együttérzését meglelje. A kaposvári egyetem fiatal, harmadéves színészei teljes azonosulással adják vissza a múlt időbe szorult árnyalakokat, ahogy hozzánk szólnak.

A leszűkült színtér az induláskor még létező, majd a semmi homályába vesző polgári teret idézi, a lelassult, programozottnak tetsző mozgás pedig a személyiség elvételének következményét érzékelteti. A végtelenül eszköztelen előadásban például a hangnemek, a tájszólás-imitációk, az eltérő zenék, a helyenként kakofón kórusok döbbenthetik rá a nézőt, hogy közös sorsuk ellenére ezernyi kultúrából, életformából rángatták be őket az enyészetbe. És felzeng a darab során a rettenetes vitéz Jány Gusztáv szózat is a hűségről, egy „igaz magyar anya” esküje is a doni télbe fagyott százezer teteme felett elsuhanva. A Hang maradt legkivált az eszköz, hogy mi nézők is tudjuk az egészet: a Módszert. E hangot Melis László ihletett zenéje, saját és vendégszólamok szövevénye segíti érvényre juttatni (a zene betanítója, korrepetitor Lukin Zsuzsa); akiben sokáig él ez az előadás, a felzengő hangok, kórusok zenébe olvadó monológok maradnak meg legtovább. Nagyon tudnak a fiatalok énekelni, azért ezt állapítsuk meg rögtön. A véleményként választott cím az utolsó dalból való: egy kislány énekel, útban Oda.

A nézőket nagyon próbára teszi a rendező, az alkalmazott gesztusokról nehéz azonnal megállapítani, hogy erősíti-e a hatást, hiszen a nagyon erős mondatokra is reagálni kell. Jeles András úgy gondolja, hogy a valódi tét, Auschwitz mai  tudása; és mivel a felfoghatatlant pontosan elmondani kívánó pengeéles mondatokat az igazinak tételezett színház már nem képes közvetíteni – meg kell szüntetnie a „színházat” ahhoz, hogy a nézőben kigyúljon a részvét, a felelősség pisla mécse a közösségünkből „kitűntek” közül. Együttérzést nem csupán a születése okán legyilkolt „zsidókért” kér nézőitől, hanem szinte minden áldozatot képes tanúként idézni. E borzalmas sorsközösségben megleli a Donnál elpusztult százezrek jajszavát is – éppenséggel az őket halálba hajszoló rettenetes, de a biztos lőtávolon kívül álló, hazaffyasságot gajdoló hadfiak, életidegen szólamokat szirénhangon elzengő, érzelemhamisításban jártas hazudozó zászlósanyák hangjából éljük át azok sorsát, akiket odadobtak élő áldozatként az uralmuk érdekébe egyedül zászlóra tűzött hazaegyesítés oltárára – és kinek nem rémlik fel, hogy most éppen hol is tartunk ugyanezen eszme dolgában? 

Ez a mű legfőképpen a Nézőről szól. Jeles eddig is kíméletlenül munkára fogta, és fogja nézőit – aki általa kívánja bebocsáttatni magát a láthatatlan tudás tartományába, teljes felülettel kell részt vennie mágiájában is, meg kell harcolnia érte – világunk mélyebb rétegeinek átélése a tét, nem csekélység.

Az utcára némán kilépő, megdöbbent és magába tekintő néző ezt követően is elfordítja-e vajon a fejét attól, aki emlékezni próbál? Attól, aki beindítani szeretné közös dolgainkat, hogy láthatatlan sírjaink elé borulhassunk végre, a „legnagyobb magyar temető” szimbolikus bejárata előtt. Jeles András vágya, hogy képesek legyünk hozzáfogni a közös, felszabadító gyászmunkának.

 

Jeles András színháza

(Az Auschwitz működik című rendezése nyomán)

 

Logikus, hogy neki jutott egyedül eszébe Lanzmann filmjéből színi előadást (oratóriumot?) készíteni.  Közhellyé kopott Adorno mondta, hogy „Auschwitz után nincs költészet”. És a színház – az vajon mit szól ehhez? Vállvonogatva tudomásul vette? Tudomásul veszi? Agyonhallgatja? Jeles András úgy gondolja, hogy a valódi tét, Auschwitz mai  tudása; és mivel a felfoghatatlant pontosan elmondani kívánó pengeéles mondatokat az igazinak tételezett színház már nem képes közvetíteni – meg kell szüntetni a „színházat” ahhoz, hogy a nézőben kigyúljon a részvét, a felelősség pisla mécse a közösségünkből kitűntek (mármint: a meggyilkolt milliók) iránt. Netán – világnézettől függetlenül – elvégezze embertársaiért az elmaradhatatlan gyászmunkát.

Akinek volt módja, bátorsága korábban Lanzmann 9 órás remekművét látni (hiszen magyar moziban nem adták), abba örökre beleimpregnálódtak azok a mondatok a halálgyárak működéséről, felépülésükről, az utolsó stációkról. A korról, ahol tárggyá fokoztak le milliókat („fahasábot mondani helyettük, azt lehetett mondani, mást nem”) már rengeteg írtak, fecsegtek, moziztak, Lanzmann sem szól, Jeles sem. A „hogyan”-ról beszélnek, miként valósult meg milliók történetének elenyészése – a semmibe. Lanzmann filmjének irtózatos mondatait dalolják, mozogják el Jeles színészei. Ez az előadás nem az emlékezés, az észben tartás szép gondolatának hódol, hanem az élet teljességének hiányaira figyelmeztet. Emlékezés, előzmény nélkül valójában nem is vagyunk.

Van itt egy ember, akinek van mit mondania az életről, és ezt csak a színház, vagy a film által tudná elmondani úgy, ahogyan szeretné. Magyar film jelenleg nincs, számára különösen nincs – marad a színház. Számára színház se nagyon van – maradnak a színészhallgatók. Akik újat akarnak, hajlamosak érezni; csakis ezért, és velük tudta ezt az előadást megvalósítani. Erkölcsi parancs kimondani számára valamit, amit ő már tud, mi még nem. Művein keresztül könyörög társainak, a nézőknek, hogy „Emberek, legyetek éberek!”.

Jeles több évtizedes alkotói erőfeszítését, hogy műveivel szembeszegüljön a semmitmondó, kiürült színjátszással, radikálisan szakítson minden használhatatlan színházi hagyománnyal, totálisan váltson a darabválasztástól a színészvezetésig, az új műve visszaigazolja. Bármennyire fáj a szakmának, neki kell igazat adnunk. Jeles sose vett részt az alibi-színházban, rögvest lelépett a „kapja meg a közönség a pénzéért azt a 3 órát, oszt menjen” motiváltságú előadások futószalagjáról. Semmi sem úgy működik Jelesnél, mint egy „rendes”, jól bejáratott, a fizető közönség elvárásaival kalkuláló színházban: aránytalan túlzások, vagy végtelenségig lassított mozgások, jól artikulált színészi diskurzusok helyett szívbemarkoló dalok, különleges hangképzések, soha nem látott gesztusok szolgálják a néző megnyitását. Történet se nagyon kell – a valódi életben sincsenek történetek.

Az ember azért jár színházba (moziba, tárlatra, koncertre, azért olvas), hogy tudjon: az alkotóktól szeretné megtudni az emberi lét mélységeit, az át nem látható rendszer titkos rugóit. A ma színházának, az egyes konkrét előadásoknak (és itt nagy tisztelettel kell megkülönböztetnünk azt a kevés kivételt) nincs tétje, a néző érzelmi élete nincs bekalkulálva az előadásokba. Ha intimitásukban zavarják meg őket, gondolják a tanácstalan alkotók, ha hatni szeretnének rájuk, akkor helyből be sem mennek – a magyar néző nem kíván érzelmileg betársulni ennen tükörképének ábrázolásába. Fitt, minél profibb produkciókat hajlandó (egyre drágábban) megajándékozni látogatásával, saját önképének, társadalmi ön-presztízsének horpadásait mintegy javítandó. Ha még garantálják is, hogy semmilyen gondolattal nem terhelik a befogadó készségét, akkor akár bérletre is elszánja magát. A mai magyar színház alig akar tudomást venni arról, hogy küldetése van, e titkos tudás átadásában. Az előadásoknak többnyire nincs tétjük, a Néző gazdagítása nem szerepel a célok között.

Jeles András színháza a nézőről szól. Hogy ne menjen csak úgy el – egy élő, odaadó szertartást kap cserébe, nagyon gazdag, jelentéssel telített, érzelmes képeket, végtelenül átlényegített színészeket, összecsiszolt hangulati hullámokat az átadni kívánt gondolatról. Viszonzásul annyit kér látogatóitól: küzdjön meg az élményért. A hazavihető tudásért. Az ellustult, együttműködésre rest néző nem lesz vevő Jeles színházára, mint ahogy a szakma zöme sem az, hiszen ő kényelmetlen, kellemetlen, provokatív. Kavics a cipőben, ahogy egy keresztapa mondaná. A szakmánál maradva: ugyanaz ő a kollégák számára, ahogyan Karinthy Herczeg Ferenc-paródiájában maga a Nemzet panaszkodik Széchenyire: „állandóan ráz!”.

Ez a mű legfőképpen és kivált most szinte csak a Nézőről szól. Jeles eddig is kíméletlenül munkára fogta, és fogja nézőit. Aki általa kívánja bebocsáttatni magát a láthatatlan tudás tartományába, teljes felülettel kell részt vennie mágiájában is, meg kell harcolnia érte. Emberi világunk mélyebb rétegeinek átélése a tét, nem csekélység.

 

Jeles András színháza

(Az Auschwitz működik című rendezése nyomán)

 

Logikus, hogy neki jutott egyedül eszébe Lanzmann filmjéből színi előadást (oratóriumot?) készíteni.  Közhellyé kopott Adorno mondta, hogy „Auschwitz után nincs költészet”. És a színház – az vajon mit szól ehhez? Vállvonogatva tudomásul vette? Tudomásul veszi? Agyonhallgatja? Jeles András úgy gondolja, hogy a valódi tét, Auschwitz mai  tudása; és mivel a felfoghatatlant pontosan elmondani kívánó pengeéles mondatokat az igazinak tételezett színház már nem képes közvetíteni – meg kell szüntetni a „színházat” ahhoz, hogy a nézőben kigyúljon a részvét, a felelősség pisla mécse a közösségünkből kitűntek (mármint: a meggyilkolt milliók) iránt. Netán – világnézettől függetlenül – elvégezze embertársaiért az elmaradhatatlan gyászmunkát.

Akinek volt módja, bátorsága korábban Lanzmann 9 órás remekművét látni (hiszen magyar moziban nem adták), abba örökre beleimpregnálódtak azok a mondatok a halálgyárak működéséről, felépülésükről, az utolsó stációkról. A korról, ahol tárggyá fokoztak le milliókat („fahasábot mondani helyettük, azt lehetett mondani, mást nem”) már rengeteg írtak, fecsegtek, moziztak, Lanzmann sem szól, Jeles sem. A „hogyan”-ról beszélnek, miként valósult meg milliók történetének elenyészése – a semmibe. Lanzmann filmjének irtózatos mondatait dalolják, mozogják el Jeles színészei. Ez az előadás nem az emlékezés, az észben tartás szép gondolatának hódol, hanem az élet teljességének hiányaira figyelmeztet. Emlékezés, előzmény nélkül valójában nem is vagyunk.

Van itt egy ember, akinek van mit mondania az életről, és ezt csak a színház, vagy a film által tudná elmondani úgy, ahogyan szeretné. Magyar film jelenleg nincs, számára különösen nincs – marad a színház. Számára színház se nagyon van – maradnak a színészhallgatók. Akik újat akarnak, hajlamosak érezni; csakis ezért, és velük tudta ezt az előadást megvalósítani. Erkölcsi parancs kimondani számára valamit, amit ő már tud, mi még nem. Művein keresztül könyörög társainak, a nézőknek, hogy „Emberek, legyetek éberek!”.

Jeles több évtizedes alkotói erőfeszítését, hogy műveivel szembeszegüljön a semmitmondó, kiürült színjátszással, radikálisan szakítson minden használhatatlan színházi hagyománnyal, totálisan váltson a darabválasztástól a színészvezetésig, az új műve visszaigazolja. Bármennyire fáj a szakmának, neki kell igazat adnunk. Jeles sose vett részt az alibi-színházban, rögvest lelépett a „kapja meg a közönség a pénzéért azt a 3 órát, oszt menjen” motiváltságú előadások futószalagjáról. Semmi sem úgy működik Jelesnél, mint egy „rendes”, jól bejáratott, a fizető közönség elvárásaival kalkuláló színházban: aránytalan túlzások, vagy végtelenségig lassított mozgások, jól artikulált színészi diskurzusok helyett szívbemarkoló dalok, különleges hangképzések, soha nem látott gesztusok szolgálják a néző megnyitását. Történet se nagyon kell – a valódi életben sincsenek történetek.

Az ember azért jár színházba (moziba, tárlatra, koncertre, azért olvas), hogy tudjon: az alkotóktól szeretné megtudni az emberi lét mélységeit, az át nem látható rendszer titkos rugóit. A ma színházának, az egyes konkrét előadásoknak (és itt nagy tisztelettel kell megkülönböztetnünk azt a kevés kivételt) nincs tétje, a néző érzelmi élete nincs bekalkulálva az előadásokba. Ha intimitásukban zavarják meg őket, gondolják a tanácstalan alkotók, ha hatni szeretnének rájuk, akkor helyből be sem mennek – a magyar néző nem kíván érzelmileg betársulni ennen tükörképének ábrázolásába. Fitt, minél profibb produkciókat hajlandó (egyre drágábban) megajándékozni látogatásával, saját önképének, társadalmi ön-presztízsének horpadásait mintegy javítandó. Ha még garantálják is, hogy semmilyen gondolattal nem terhelik a befogadó készségét, akkor akár bérletre is elszánja magát. A mai magyar színház alig akar tudomást venni arról, hogy küldetése van, e titkos tudás átadásában. Az előadásoknak többnyire nincs tétjük, a Néző gazdagítása nem szerepel a célok között.

Jeles András színháza a nézőről szól. Hogy ne menjen csak úgy el – egy élő, odaadó szertartást kap cserébe, nagyon gazdag, jelentéssel telített, érzelmes képeket, végtelenül átlényegített színészeket, összecsiszolt hangulati hullámokat az átadni kívánt gondolatról. Viszonzásul annyit kér látogatóitól: küzdjön meg az élményért. A hazavihető tudásért. Az ellustult, együttműködésre rest néző nem lesz vevő Jeles színházára, mint ahogy a szakma zöme sem az, hiszen ő kényelmetlen, kellemetlen, provokatív. Kavics a cipőben, ahogy egy keresztapa mondaná. A szakmánál maradva: ugyanaz ő a kollégák számára, ahogyan Karinthy Herczeg Ferenc-paródiájában maga a Nemzet panaszkodik Széchenyire: „állandóan ráz!”.

Ez a mű legfőképpen és kivált most szinte csak a Nézőről szól. Jeles eddig is kíméletlenül munkára fogta, és fogja nézőit. Aki általa kívánja bebocsáttatni magát a láthatatlan tudás tartományába, teljes felülettel kell részt vennie mágiájában is, meg kell harcolnia érte. Emberi világunk mélyebb rétegeinek átélése a tét, nem csekélység.

 

 

Nyomtatási kép