Home
Bon Voyage! [Fritz Zsuzsa]
Budapest @ 2017. szeptember 19. kedd 15:25
 

1992. Visegrád. Zsidó Oktatási Konferencia. Már 10 éve értem, hogy zsidó vagyok, már két éve a Jointnál dolgozom, zsidó oktatást „csinálok”, amiről még úgy igazán nem pontosan értem, hogy mi. De lelkes vagyok és akarom. Izraelből érkezett előadók, tanárok, sok résztvevő, magyarok, külföldiek. Igen sikeres rendezvény, melynek végén záróesten köszönjük meg mindenkinek a részvételt.
A hivatalos program végén, amikor már csak a mulatság van hátra, az ereszd el a hajam és a szomorú búcsúzkodás, kipenderül a színpadra egy ukrán bácsi a tangó-harmonikájával és énekelni, zenélni kezd.
Héber és jiddis dalokat. Remekül. Mindenki táncol és énekel vele.
Mikor befejezi, odamegyek hozzá, megköszönöm. Kicsit félve, az oroszom már nem annyira működik, nem gyakoroltam, de nincs más közös nyelvünk, jiddisül nem beszélek. Beszélgetni kezdünk, amennyire a nyelv engedi, s a beszélgetésben megtudom róla, hogy Munkácson Talmud-Tórát tart fiúknak. Majd egyszer csak egy-két egyszerű mondatban elmondja nekem, hogy mi az életfilozófiája. Nem kértem rá, nem is következett a beszélgetésből, csak úgy jön, akár egy hirtelen csapás a semmiből.

„A zsidóság egy rejtett kincs. Vastag, nehezen átjárható fal mögött van. Életünkkel, tanulásunkkal bontogatjuk ezt a falat. Nem biztos, hogy elérünk a kincshez. De közelebb kerülünk hozzá és ez a fontos.”

Mosolyog és továbbáll. Mint egy angyal, aki ezért jött szembe az úton. Azért, hogy ezt betegye a lelkembe. Sikerült. Ez az üzenet azóta ott van, újra és újra előkerül bennem, ízlelgetem. Más kontextusba került vele a zsidóságom. Nyugalommal vegyes izgalmas várakozásba. Azóta tudom és értem, hogy a falbontás a fontos és bontogatom.

Azóta nem fekete – fehér az, hogy mi zsidó és mi nem. Színek lettek, árnyalatok, átmenetek, amik változnak a szerint, hogy épp hol vagyok az életemben és kik vagy mik vannak körülöttem, s azóta tudom, hogy ez nem azért van, mert befolyásolható vagyok, hanem azért, mert minden folyamatos, dinamikus változásban van. Mert állandóan változik a szövegkörnyezet, mert a magyarázatok sokaságából mindig más az, ami épp megérint.
Sokan vannak körülöttem, akik megijednek a nagy vastag faltól. Akik nem biztosak benne, hogy bontogatni akarják, akik azt tanulták felmenőiktől, hogy minél nagyobb és átjárhatatlanabb az a fal, annál nagyobb biztonságban vannak. Hogyan mutassak utat nekik? Hogyan legyünk együtt erősebbek a falbontásban? Mi a módja, hogy ez a kincshez tartó utazás egy izgalmas, óriási közös kaland lehessen? Hogyan zárható ki az a pár hang, ami azt mondja, hogy nem egy bontható fal, hanem lakatra zárt ajtó vezet a kincshez, aminek csak a kiváltságosok tudhatják a kódját?

Ücsörgök a reggeli rántottám mellett egy kis kávézóban, nézek ki az ablakon, szemben egy sikeres közösségi irodával, az ablakon a szlogen: „Közösen, szabadon.” Milyen jó is lenne, gondolom magamban, ha ez lehetne az érzés zsidóként ebben a közösségben. Ha lenne egy olyan közösségi érzés, mely erőt merít az együtt cselekvésből és amelyben mindenki szabadon megtalálhatja a saját útját, útvonalát. Ahol tényleg csak az lenne a szándék, hogy együtt bontogassuk a falat, de senki nem bírálná a másikat a módszer vagy a sebesség miatt, ahol nem sajnálnánk le azt sem, aki faltörő kossal áll neki és azt sem, aki csak kapirgálja a vakolatot. Mert az ukrán angyalbácsi mondatai lebegnének előttünk arról, hogy ami fontos, az a bontogatás.

A zsidó újév egy nagyon hosszú tükörbe nézés. Odaállunk, belenézünk, nézzük a tükörképünket és azon töprengünk, elégedettek vagyunk-e azzal, amit látunk. A tükörképünk mögött jó esetben megjelennek a kis osztott képernyők, mint néha filmeken vagy sorozatokban. Az elmúlt év. Történések, cselekedetek, kapcsolatok. Jók, rosszak. Sikeresek, kudarcosok. Szembe nézünk-e velük?
 
Tudunk-e, akarunk-e reflektálni? Vagy egyszerűen elfordulunk a tükörtől és tovább rohanunk az életünk sodrásában, elodázva a lehetőséget. Nem vagyunk egy kifejezetten reflektáló társadalom. Nehezen jelzünk vissza egymásnak és magunknak is. Nekem is olyan volt ez sokáig, mint egy foghúzás.
Nem ez volt a minta, nem ezt láttam. De később, a munkám során, a szarvasi képzéseken, szemináriumokon, a nálam fiatalabbaktól megtanultam visszajelzést adni és fogadni. Megtanultam, hogyan nem kell belehalnom minden negatív kritikába. Csak egy kicsit. És már vissza is jelzek. Nem mindig a legszerencsésebben, de elmondom a véleményem. Itt és ott, ahol nem azt kapom, amit várok. Ha nem olyan a szolgáltatás, az ügyfél-kapcsolat, a kiszolgálás. Ha nem kapok mosolyt.

Megtanultam azt is, a kapott visszajelzéseket hogyan építhetem be a saját személyes fejlődésembe, hogyan építhetem magam jobb Zsuzsává.
Hiszen Zuszja, a jámbor rabbi, egyetlen mondásától vált híressé, miszerint, ha ő az Örökkévaló előtt áll, az nem azt fogja megkérdezni tőle, hogy miért nem volt ő Mózes, hanem hogy miért nem volt ő Zuszja rabbi.

Útelágazás előtt állok, állunk. Minden változik. A közösségek, az egyének, az intézmények. Egyre sebesebben kell alkalmazkodni, újat tanulni. Sokféle irányba mutat a jelzőtábla.

Merre menjek? Merre menjünk? És egyáltalán, most itt 2017-ben, 5777/5778-ben hogyan kell közelebb kerülni a kincshez? Mit jelent ma zsidónak lenni itt, az egykori Orczy-háztól pár méterre, a Dohány zsinagóga szomszédságában, egy valaha volt majdnem egymilliós büszke, sikeres közösség leszármazottjaként utakat keresve?

Hogyan lehetek jó Zsuzsa, jó ember, jó zsidó?

Találjuk meg az utat. Törjük a falat. Közösen. Szabadon. Olyan tempóban, ahogy jól esik.

Hiszen túloldalt vár minket a kincs.

Édes, kerek, útkeresés izgalmával, jó választásokkal, párbeszéddel teli új évet mindenkinek.

Sáná tová umetuká!